2012. május 3., csütörtök

Amikor a szülők a nagyszülők irányítása alatt állnak

Nem éppen ritka az az eset, amikor a kedves Anyós irányítani akarja a gyereke családját.
A kedves mama csak jót akar... De ez kinek is jó?
Tulajdonképpen senkinek rajta kívül...
Találkoztam már olyan családokkal, akiket az anyós szétbombázott és találkoztam olyanokkal is, akik együtt maradtak, de tönkre teszik egymást és a gyerekeket is. Egyik sem jobb a másiknál!
Az együtt maradt családoknál általában a szülő az anyja felé húz, elfordul a családjától, ezáltal rengeteg fájdalmat okoz saját gyerekeinek és a párjának is. Elkezdi mindenért a párját és a gyerekeket okolni, majd az anyukánál tett látogatás alkalmával mindig ugyanaz a rituálé: az hangzik el, amit az anyós hallani akar.
Egy konkrét példa:
Az apa anyja minden lében két kanál, de tudni kell, hogy az ő életét is az anyós irányította fiatalon, tehát teljesen természetesnek érzi, hogy belemártja az orrát a gyerekei és a családjuk életébe. Volt menye, aki hagyta és aki nem, nos róla és a családjáról szól a történet.
Megszületett az első gyerek, az anyós odajárt intézkedni egészen addig, ameddig az anyuka meg nem unta. Ekkor megkérte a kedves anyóst, hogy ne beszéljen bele a gyereknevelésbe, mert az ő gyereke és majd ő eldönti, hogy mit és hogyan fog csinálni. Ezen a nagymama vérig sértette magát és elkezdte még jobban uszítani a fiát a feleségére.
Idő közben az apuka elkezdett inni, látszólag a kolegák unszolására, de mindenki tudja, hogy ez nem így van. Ez még csak alkalmi ivászat volt a részéről.
Később születettek másik gyermekek is, és természetesen a nagymamának lett még pár unokája a többi gyereke révén is. A nagymama továbbra is háborút folytatott az anyukával, a fiát keményen uszította a maga kis eszközeivel a családja ellen, eközben az unokáival nem törődve látványos különbségeket tett a másik gyerekei által született unokákkal.
Mindenki azt hiszi, hogy a gyerek ezt úgysem látja, de igenis látja és érzi is. A nagymama oda sem figyel rá, nem hallgatja meg, nem viszi sétálni, nem kap fagyit... ezek egy kicsi gyereknek mély sebeket hagynak a lelkében, főleg, mikor azt látja, hogy az unokatestvérek mutogatják, mit kaptak a mamától.
Ahogy teltek az évek, az apuka szépen lassan elérte az alkoholizmust, a nagymama megkapta, amit akart, a gyerekek felnőttek, de mindegyik idegileg szét van esve, mert gyakorlatilag a mama által kreált szülői háborúk szemtanúi voltak kicsi koruk óta. A probléma mindegyiknél a női vonalon ered miért is?
Mert az anyjuk nem védte meg őket kellő módon, nem állt ki a gyerekei mellett a nagymamával szemben, csak az apukával veszekedtek minden áldott este. A vita mindig abból eredt, hogy az apukát a nagymama épp mivel húzta fel adott nap. Számomra a mai napig rejtély, hogy miért járt és jár is oda, ha mindig abból adódik otthon a konfliktus, de mintha az apuka ezt az önkínzást élvezné.
A gond, hogy ezzel az egész kis családját is kínozza nem csak magát.
Mára a gyerekek felnőttek lettek, mindegyik lelkileg beteg, az anyuka ki van készülve idegileg, az apuka meg hajszolja magát a temető felé.
Jogosan maradnak fenn a kérdések, hogy miért nem csinál senki semmit?
Mindegyiknek jó úgy, ahogy van. Ez egy hihetetlen sztori, de nézzük az egyik gyerek szemszögéből:
"Nekem igazán soha nem volt, csak anyai nagyanyám. Ő mindig tárt karokkal várt és nagyon szeretett minket. Meghallgatta, amit meséltünk, Ő is mesélt nekünk. Ameddig tudott, sütött, főzött nekünk, elvitt a boltba csavarogni. Nagyon szerettünk nála. A másik nagyanyánknál még a levegő is fagyott volt. Az unokatestvéreink minden szünetben ott voltak, de utáltak nála lenni.
A karácsonyok úgy teltek, hogy ők külön kapták az ajándékaikat, nehogy mi meglássuk, mit kaptak. Minden évben kérdezte a mama, hogy mit kérünk a jézuskától, de amikor mondtuk, hogy mit szeretnénk, mindig az volt a válasz, hogy a mamának a kisnyugdíjából erre nem telik. Mikor szülinapra jött köszönteni a mama, nem egyszer véletlenül otthon felejtette az ajándékot, egy alkalommal, mikor betegen feküdtem otthon, hozott egy leértékelt lejárt szavatosságú csokit, ami mellesleg penészes volt a csomagolás alatt... Minden nyáron az unokatestvéreink kaptak nagy tál gyümölcsöket a kertből, nekünk maradt az utolja, ami már nem volt annyira finom. Telenként a tepsi sütemények mentek hozzájuk, nekünk jutott 3-4 szelet.
A kistestvérem születése után amikor anyukám nem volt otthon feljárt hozzánk, de akkor is mindig csak a veszekedéseket szította. Később már akkor járt oda, mikor csak apám volt otthon. Minden egyes alkalommal, mikor elmentünk hozzá, megjegyezte, hogy milyen gyerekek vagyunk, hogy nem járunk sűrűn a nagyanyánkhoz. Miért is mentünk volna?
Soha nem tudott örülni a sikereinknek, minden alkalommal az unokatestvéreinkről kellett hallgatni az áldást, akik épphogy csak végig bukták az iskolát. Jelenlegi állás szerint a testvérem és én vagyunk a legiskolázottabbak az egész családban, mi vittük a legtöbbre és mi vagyunk a legjobban lenézve a mama által...
Felnőtt fejjel mindig naívan, de megpróbáltam lépéseket tenni a nagyanyám felé, mert mégis csak a nagyanyám, ha tetszik, ha nem. 
Értelmetlen próbálkozások voltak. 
Mindig ugyanaz a történet. Az anyád erre nevelt, az anyád arra nevelt, az anyád miatt nem jöttetek ide. Ezt sokáig el is hittem, de már tisztában vagyok vele, hogy ez a játék nem az anyám játéka, hanem a nagymamáé. Ha a nagymamát érdekelték volna az unokái, akkor  igenis meglátogatta volna őket, de neki egyszerűbb volt az anyukával takarózni. 
Szédületes, hogy még az apukám is bevette a dumát és Ő is azzal takarózik, hogy anyád miatt van minden. Már másképp látom a családomat, mégis fáj, hogy így kellett felnőnöm. Gyűlölködésben és két nő tűzharcában. 
Láttam leépülni az apámat, végig nézem, ahogyan eltolja magától az életét, mert neki már úgyis mindegy, látom, ahogyan a testvéreim és magam is küzdünk a lelkisérülések okozta betegségeinkkel és a legfájdalmasabb, hogy a szüleink nem veszik tudomásul, hogy ez miattuk van, mert nem voltak képesek harcolni a saját nyugalmukért inkább belementek ebbe a játékba. Folyamatosan azt mondják, hogy mindenünk megvan és ezek a dolgok csak hisztériák az életünkben. És itt a gond, hogy ezzel akarták eltüntetni a sarukat, hogy mindent megkaptunk. Nesze nektek ne sírjatok, jó életetek van. Igen.. Kinek a mi.
Azért engedtem megosztani ezt a történetet, mert szeretném, ha mások tanulnának ebből és a szülők nem mennének fejjel a falnak egy ilyen miatt!"
Nos természetesen névtelen a történet, de tanulságos! Most 3 felnőtt gyermek küzd a nyugalmáért, az egészségéért, amitől a nagymama által a szülők megfosztották őket. Hozzáteszem nehéz harc, mert bár energikusak, sikeresek, mégis nehezen boldogulnak emiatt a gyerekkorból kísértő fájó emlék miatt.

"A lelki béke a megváltozott hozzáállásból származik, nem pedig a megváltozott körülményekből." Richard Dawkins

Hogy mit is jelent valójában az idézet? Vagyis inkább, hogy mi a célom vele?

Rengeteg "alvó" ember, (azért írtam így, mert ezalatt olyan emberekre gondolok, akik csak a szűk falak közé zárt, lebutított tudományok hívei, amiket a nagyhatalmak nyomnak) akik úgy gondolják, hogy bár életükben volt pár rossz dolog, mivel a jelenlegi életük tökéletes, semmi okuk arra, hogy a lelkük beteg legyen.
 Nos ez nem ettől függ!

Az embert akár saját életében, akár generációs minták által olyan stresszhatások érik, amiknek a meglétéről is kevesen vannak tisztában, pedig mindenkiben benne van. Ezek jelentkezhetnek különböző viselkedés mintákban vagy akár betegségek által is. Természetesen ilyen jellegű problémáink akkor kerülnek előtérbe, mikor a legkevésbé sem érezzük magunkban a nyugtalanságot, mikor semmi okunk nincs aggodalomra semmi miatt, egyszerűen jól éreznénk magunkat és valami mégis megakadályoz.
Sokan, eleinte az orvosoknál keressük/kerestük a válaszokat a megmagyarázhatatlan betegségekre, rosszullétekre és válasz nem sűrűn van, csak a gyógyszerek, amik ez esetben csak felületi megoldást jelentenek, ameddig alkalmazzuk, hatnak, utána minden a régi.
Van más út is, amelyre a saját magunkkal való szembenézés adja meg a választ. Ez talán az egyik legkegyetlenebb módszer, mert nagyon fájó dolgok jönnek elő, de az egyik leghatásosabb forma is egyben.
Bizonyos generációsan halmozott betegségek és viselkedés minták mind megállíthatók, hogy ne cipeljük őket tovább. Ezekre viszont csakis mi magunk vagyunk képesek!
Hogyan is működik mindez?

Szembe kell néznünk magunkkal,generációinkkal és fel kell térképezzük, milyen érzelmek húzódnak meg a probléma mögött. Ezen érzelmek megértésével, így a probléma más szemszögből való megközelítésével teljesen más hozzáállást kölcsönöz részünkről, képesek leszünk békét találni legbelül.

Problémáinkra a megoldást nem anyagi helyzetünk vagy éppen teljes jólétünk fogja megadni. Nem számít, hogy az életben milyen szerencsések vagy éppen szerencsétlenek vagyunk, csakis az számít, hogy mi uralkodik bennünk, belső béke vagy belső feszültség!

Népszerű bejegyzések